fbpx

Esperanza Spalding – Songwrights Apothecary Lab

2022. máj. 01.

Az amerikai jazz szaksajtónak vannak dédelgetett kedvencei, akiknek minden megmozdulása hozsannázó sajtóra számíthat. Ők azok, akik a Grammy-díjakat és az egyetemi katedrákat kapják. Ők azok, akik a zenélés és oktatás mellett mindig harcolnak valamiért: világbékéért, az x nép felszabadításáért a gyarmati uralom alól, vagy ha másért nem, hát a rendőri túlkapások ellen az egykori vadnyugathoz tartozó Rattlesnake Countyban. A kedvencek mindig humanisták: nyilatkozataik és egyes szerzeményeik arról szólnak, hogy a kábítószerek rosszat tesznek az egészségnek, de az emberiség egy szép napon békében él majd. Kézen fogják egymást, és bizakodón tekintenek a távolban pislákoló csillagokra.

A kedvencek derűlátók: felszólítják a világ lakóit, ne féljenek, lesz élet a Covid után is, sőt, az eloik és a morlockok háborúja se tart örökké. Az se baj, ha jóslataikat nem tőlük hallottuk először; a fő, hogy süssön belőlük az emberiség és a bolygó sorsa iránti aggódás és a happy endingben való megingathatatlan hit.

Amióta tizenöt évvel ezelőtt Junjo című lemezével feltűnt, Esperanza Spalding a kedvencek egyike lett. Megnyilvánulásainak súlyosnak mondott üzeneteit újságírók és szakemberek elemzik, és a muzsikussal mindig történik valami, amiről cikkezni lehet. Legutóbb természetesen az Iphigenia, Wayne Shorter és Esperanza Spalding közösen írt operája volt a nagy téma – a világpremiert követően tavaly december közepén adták elő először a művet a washingtoni Kennedy Centerben. Korábban a 2018-as 12 Little Spells albumról beszéltek az emberek, hiszen Grammy-díjas lett. Ott minden szám egy testrésznek volt megfeleltethető. Majd jött a Triangle EP. És lám, csak négy évet kellett várni az újabb kitüntetésre: a Songwrights Apothecary Lab a napokban megkapta a legjobb énekes jazzalbumnak járó Grammyt.

Hogy melyik nevezetes művészeti elismerést hogyan értékeljük, külön cikk tárgyát képezhetné. Most maradjunk Spalding (aki önkéntes nemecsekernőként csupa kisbetűvel írja a nevét) új lemezénél, mely több hónapon át készült, tizenkét kompozícióból áll, s az egyes darabok a Formwela (1, 2, 3 stb.) címet viselik (a 12-es számú darab hiányzik, ezért a Formwela 13-nel zárul a lemez). A projekt a pandémia megjelenésével egyidőben kezdett körvonalazódni, egyfajta művészi válaszként a kultúránkat megrázkódtató gyilkos eseményre. Röviden úgy jellemezhetjük az inkább szvitnek, semmint hagyományos dalgyűjteménynek tűnő lemezt, mint egy olyan muzsikus próbálkozását, aki igazából tanácstalan, hogyan is fejezze ki mondandóját. A Songwrights Apothecary Lab egymással nehezen összeegyeztethető minőségeket igyekszik érvényre juttatni néhány perces kompozíciókon belül – hasztalanul. Spalding konvencionális énekes/dalszerző típusú lírai, introspektív és érzelmes dalszövegei éles ellentétben állnak a falzett megszólaltatással (Formwela 1), máskor a free-be hajló hangszereléssel vagy vokállal (Formwela 9; Formwela 7), illetve az egyértelműen Joni Mitchellt idéző kiszámíthatatlan szövegmondással. Az összeilleszthetetlen elemek csak nem akarnak egységes egységgé összeállni: néha az az érzésünk, maga a téma se elég jó, máskor inkább az, hogy olyan területekre vetődött a bőgős/énekesnő, amelyek számára – fogalmazzunk udvariasan – nehezen járhatóak. Ritka eset ezen az albumon, hogy szerzői szándék és előadás jól illeszkedik egymáshoz: ilyen a tizenkét ütemes, kicsit mantraszerű Formwela 8, a lemez leghosszabb száma, a „kozmigroove” hagyományból kinőtt darab, mely közel tizenkét percig ismételgeti a témát, így sok hallgató számára vontatottnak tűnik. Ezzel együtt itt jó a téma és méltó az előadás.

A lemez címe egyben annak az egyetemi programnak is az elnevezése, melyet Spalding a Harvardon folytat zenészekkel, terapeutákkal és ideggyógyászokkal a zenében rejlő gyógyító erők jobb megismerése céljából. Ez az album zenei világát is meghatározó törekvés eleve megosztó: közel se mindenki hisz az ilyesmiben, s a gyógyulók általában azok közül kerülnek ki, akik egyben elszánt hívők is. Vagyis úgy tűnik, a zene csak azt gyógyítja meg, aki „bevonzza” a gyógyerőt. Az ideológiai kérdőjelek persze csak másodlagosak. A nagyobbik baj az, hogy Spalding új szerzeményeinek zöméről semmiképp se érzi azt a hallgató, hogy gyógyerő lakozna benne. A gyógyzene-projekt maga utópisztikus vállalkozás benyomását kelti, egy New Age-filozófia jegyeit hordozza, de spiritualizmusa nem elég ütőképes, Spalding zenéje viszont sokkal több figyelmet követel, mint azok az elzsongató háttérzörejek és mágikus duruzsolások, melyek relaxációs gyakorlatok, jógafoglalkozások vagy stresszlevezető masszázsok alatt szoktak szólni a háttérben. Ez a kifejezés helyes megválasztásában többnyire tétovának tűnő CD romantikus, de nem eléggé; viszont túlságosan didaktikus. Hiányzik belőle az az ösztönös erő és kohézió, mely Albert Ayler 1969-es lemezéből Music Is the Healing Force of the Universe – sugárzott; az a kissé nyers báj se jellemzi, mely elmaradhatatlan tartozéka a kései Alice Coltrane sokáig csak magnókazettákon terjesztett templomi zenéinek. Olyan zenei különlegességekkel sincs értelme összevetni e felemás lemezt, mint Billy Bang és William Parker zen-dongásnak induló, majd kemény free duóvá formálódó Medicine Buddha-ja. Ha a zene gyógyító erejét annak tulajdonítjuk, hogy istenekkel és/vagy az ősök szellemével folytatott párbeszéd, s mint ilyen válik humán orvossággá, megint csak szkepszisünknek kell hangot adnunk. Alig-alig találunk pillanatot Spalding új albumán, mely emez ősi zenefelfogás felelevenítésének, vagy akár modernebb holisztikus kúrának hatna. Súlytalan és elég érdektelen a CD „indiai” vagy „karnátakai” zenei kísérlete (Formwela 2), ahogy idegen marad e világtól Wayne Shorter néhány hangnyi furcsa kis free fusion szólója is (Formwela 3). Külön egységet képeznek a lemezen belül Spalding és Corey D King közös felvételei: ezek a már emlegetett énekes/dalszerző számok sorát bővítik, de alkalmasint folk-pop jellegükkel Shorter szólójához hasonlóan idegen testek maradnak egy amúgy is átláthatatlan szerkezetű album kellős közepén.

A Songwrights Apothecary Lab a maga szokatlan dalszerkezeteivel, eklektikus hangszereléseivel, túlzott sokszínűségével, a fülön keresztül ható feng shui jellegével azt az érzést kelti, mint amikor valaki a tó közepéig akarja hajítani kavicsát, de rosszul méri fel a kő súlyát és karizmai erejét, s a nagy dobásból csúfos pottyantás válik. Spalding öntudatos nagyot akarása összeférhetetlen a kifejezésformákban megnyilatkozó bizonytalanságával, s ez olyan lemezt eredményez, amit jobb lesz gyorsan elfelejtenünk.

 

Concord, 2021

 

Formwela 1-13.

 

Közreműködik: 

Esperanza Spalding: bőgő, zongora, szintetizátor, dob, ének
PHOELIX: billentyűs hangszerek, ének
Ganavya Doraiswamy: ének
James Greeley: fütty
LaMont Hamilton: harangok
Chris Sholar: gitár
Steve Turre: kagylók
Justin Tyson: dob, ütőhangszerek, ének
Leo Genovese: zongora
Wayne Shorter: szaxofon
Corey D King: gitár, ének
Matthew Stevens: gitár, ének
Aaron Burnett: szaxofon
Francisco Mela: dob
Shamell Bell: ének
Gretchen Parlato: ének
Luke Titus: ének
Thrive Choir: ének

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
23
24
27
28
29
30
© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005