A kritika által igencsak felmagasztalt Makaya McCraven (van szakember, aki a mai nemzetközi jazzszíntér egyik „kulcsfigurájának” nevezi a dobost) több lemeze (a jelenlegit megelőző albumon 2020-ban Gil Scott-Heron kései zenéje volt a kiindulópont) veti fel ezeket a kérdéseket, úgyhogy a produkciót ünneplő bírálók talán észre se veszik, hogy a fenti problémás kérdésekben is állást foglalnak, miközben a fiatal dobos/producer újabb zenéiről szólnak.

McCraven már első lemezein (In The Moment és Universal Beings) kialakította zenei irányát, mely – némi egyszerűsítéssel – két alapelemből áll össze: hangmintákból és az ezekkel összekombinált „élő” improvizációkból. Röviden fogalmazva egy ilyen albumot remix projektnek nevezünk. És itt az újabb kérdés, a chicagói McCraven vajon többet nyújt-e szimpla remixeknél, s ha igen, miben áll ez a többlet. Mint látni fogjuk, e kérdésre nem lehet rövid, de megnyugtató választ adni.

A zenész törekvése világos: a múltat visszahozni a mába, mégpedig úgy, hogy a Blue Note kiadó bizonyos régi, átdolgozásra érdemes kincseit teszi élővé saját zenei elképzelései szerint. A nagyrészt holt nagyságokkal való jammelés célja kettős: egyrészt izgalmas művészi kaland a 60-70 évvel ezelőtti mesterek alapanyagaival dolgozni, kicsit úgy, ahogy Hegel alkalmazta a nevezetes Aufhebung (megszüntetés) kifejezést – előbb szembeállítunk valami újat az adott tézissel (itt a régi zenékkel), amivel megszüntetjük az eredetit, de sok minden „pozitívat” meg is őrzünk belőle, vagyis az alapanyaghoz való viszonyunk egyszerre igenlő és tagadó, így jutunk el egy bizonyos szintézisig, amikor is újra értelmet nyer tézis-antitézis-szintézis hármassága. McCravent lelkesítik a régi felvételek, ahol nyilvánvaló egy zenekarvezető jelenléte, mégis a muzsikusok kollaborációja hozza létre a zene szövetét. Másrészt magával akarja rántani a hallgatót is az átalakulás folyamatába: egy olyan narratívát kíván létrehozni, melybe a közönség is beleszólhat, ha magát a produkciót nem is alakíthatja tovább. Viszont gazdagodhat, mert a figyelme ráirányul a régi mesterek elfeledett munkáira. McCraven zenéjének tehát oktató oldala is van.

Az alapanyag igen nemes, olyan arcok merülnek fel a múltból, mint Art Blakey, Kenny Dorham,  Horace Silver, Hank Mobley, Kenny Burrell és mások, de a sokféle lemezről összeszedett alapanyagot úgy szerkeszti össze a mai muzsikus, hogy egyetlen összefüggő session benyomását keltse a felhangzó repertoár. Adva vannak tehát a hagyományos jazzkánonból vett tekintélyes minták, melyeket McCraven saját ízlése szerint boncol fel és alakít át. Tevékenységét mégse hasonlíthatjuk az avantgarde újítókéhoz, mert viszonya az alapanyaghoz mindenestül tiszteletteljes. Nem tesz zárójelbe, nem parodizál, nem helyez el kérdőjeleket, hanem ünnepel, úgyhogy a Deciphering the Message számai pastiche-ok sorozataként hallgatandók. Az átdolgozások nem korrekciók, sokkal inkább diakrón dialógusok a régiekkel. A párbeszéd annak felismerése, hogy „lám, ha ti nem léteztetek volna, az én zenéim se jöhettek volna létre”. A jelen album nemcsak mélyfúrás a híres lemezkiadó gyűjteményében, hanem önvizsgálat is, a dobos/zenekarvezető jelentése a jazzhagyományhoz való viszonyáról.

A lemez úgy jött létre, hogy McCraven válogatás céljából hozzáférést kapott a Blue Note teljes archívumához. A magát nem annyira dobosnak és producernek, inkább beat scientistnek vagy beat researchernek nevező és tartó muzsikus, aki a sampling- és loop-technikák ifjú mestere (1983-ban született, édesanyja a magyar Zsigmondi Ágnes énekesnő), nem az első művész, akit beengedtek a Blue Note szentélyébe inspirációkat szerezni. Elég, ha a 2004-ben megjelent Blue Note Revisited című albumot emlegetjük elődeként, melyen különböző mai stílusokban (downtempo, hip hop, future jazz stb.) szólalt meg Donald Byrd, Bobby Hutcherson, Horace Silver és Jack McDuff zenéje. Utóbbi Oblighetto című darabját például az azóta elhunyt J Dilla remixében élvezhették az érdeklődők. McCraven újonnan felvett zenei elemeket is társít az egyes számokhoz, saját dobolását, Joel Ross vibrafonjátékát, Jeff Parker gitárriffjeit és -lickjeit stb. A dobos, amennyire lehet, elmossa a határokat régi hangminták és új felvételek között, ezzel is jelezve a hagyományok folytathatóságát. De nemcsak ezeket a határokat teszi kétségessé: újrafogalmazza a zenekar fogalmát is, amikor az album tizenhárom számával azt kérdezi, vajon tényleg minden együttes tagjai kortársak, akik egy stúdióban együtt dolgoznak, vagy létezhet valamiféle időn átnyúló munkatársi viszony kortársak és elődök között.

A már említett diakrón dialógus elsősorban Art Blakey-vel folyik. A Jazz Messengers Birdland-koncertjéből kölcsönzött egyik számmal kezdődik a lemez, majd két másik Blakey-darab is felcsendül a CD-n, állandósítva a párbeszédet a két dobos között. Blakey sztárok kisebb seregét nevelte ki együttesében, akiknek szerzeményei ugyancsak felkerültek McCraven lemezére. És a mai dobos szintén hangszervirtuózokat alkalmaz különböző formációkkal felvett remixeiben (Jeff Parker, Junius Paul, Marquis Hill, Greg Ward). Szellemes, és a számok pastiche-jellegét erősítő eljárás, hogy minden repertoárdarab két címen szerepel a borítón, az eredetiben, illetve az ez alapján készült, többször szóviccnek ható új címen. Például Kenny Burrell Autumn in New York-jából Spring in Chicago lesz. A lemezt kezdő Blakey-számot ráadásul Pee Wee Marquette közismert, „something special”-t ígérő konferálása vezeti be, amivel McCraven a US3 népszerű Hancock-átdolgozására is visszakacsint (Cantaloop). Így működik egy intertextualitással játszó modern jazzlemez.

Könnyen megeshet, hogy a Deciphering the Message-ről mint paradigmaváltó jelentőségű kiadványról beszél majd az utókor, a mai fülnek azonban furcsák, alkalmasint zavaróak a váratlan lekeverések egyes darabok végén, illetve a hard bop klasszikusok monotonizálása (az A Slice of the Topon szinte végig kell várnunk egy tonalitásváltásra) vagy a torzítós pedállal való „megdolgozása” (Kenny Dorham: Sunset). Makaya McCraven debütáló Blue Note-lemeze minden felsorolt erénye ellenére se tudja végleg eldönteni a kortárs jazzről folyó említett és említetlenül maradt vitákat.

Blue Note, 2021

1. A Slice Of The Top (AKA "Sliced Off The Top)
2. Sunset (AKA "Son Set")
3. When Your Lover Has Gone (AKA "When You've Left Your Lover")
4. Ecaroh (AKA "Revlis")
5. Tranquillity (AKA "Corner Of The World")
6. Wail Bait (AKA "Wait Bail")
7. Coppin' The Haven (AKA "At The Haven Coppin")
8. Frank's Tune (AKA "De'Jeff's Tune)
9. Autumn In New York (AKA "Spring In Chicago")
10. Monaco (AKA "Monte Negro")
11. Jin (AKA "Mr. Gin")
12. F.D. (AKA "D.F.C.")
13. Black Rhythm Happening

Közreműködik:

Makaya McCraven: dob, bőgő, gitár, ütőhangszerek, szintetizátor, kalimba
Jeff Parker, Matt Gold: gitár
Junius Paul: bőgő
Marquis Hill: trombita
Greg Ward: altszaxofon
Joel Ross: vibrafon
De’Sean Jones: tenorszaxofon, fuvola
Justin Dillard: kézidob