Olyan mainstream jazz, amelynek a magyar és a lengyel zenei hagyományok állnak a fókuszában. Konkrétan Kodály, Bartók és Chopin örökségéről van itt szó. És ahogy az ő életművükben meghatározó szerepet játszott saját népük zenéje, úgy most itt, az Oláh-Wojtasik kvintett játékában is megjelennek bizonyos, „tőlük csent” folk elemek. És persze értékelnünk kell a gesztust, vagyis azt, hogy ezek a zenészek érdeklődéssel fordultak a másik nép meghatározó zenei hagyatékához. A lemez a Waclaw Felczak Alapítvány szárnyai alatt született, ennek pedig az a feladata, hogy erősítse a lengyel-magyar kulturális kapcsolatokat. Felczak Albums Programme néven külön projektet hozott létre a közös lemezek kiadására.

A kölcsönös érdeklődésnél tartottunk az előbb…  A CD egy olyan Oláh Kálmán kompozícióval kezdődik, amely nem más tulajdonképpen, mint Chopin e-minor és b-minor prelűdjének feldolgozása. Egyébként az egész lemezt áthatja az alkotók klasszikus zene iránt tanúsított tisztelete. Minden kompozíció felvezetésénél és a főtémák felépítésénél, bemutatásánál érzékelhető ez az attitűd, amely talán Oláh Kálmán zongorajátékban a legfeltűnőbb. De természetesen taktusról taktusra fejlődik, formálódik ezután a zene, és igazán bravúros az, ahogy a kvintett muzsikusai izgalmas, ötletekkel teli, modern improvizációkat bontanak ki a klasszikusok által ihletett témákból. Ötletesség terén különösen ifjú Oláh Kálmán szaxofon improvizációira kapja fel a fejét a hallgató. Valahogy mindig valamilyen már megszokott frázist várna az ember ettől a fiatal szaxofonostól, ami természetes is egy mainstream felvétel esetében, de ő meglep bennünket egy-egy eredeti, valóban szokatlan fordulattal, megoldással. Különben üdvözítő, hogy a kvintett – amelyben Balázs Elemér és a lengyel bőgős, Adam Kowalewski játszik még -, nem téved bele abba a rosszul felfogott, andalító melodikusságba, amibe beletévedt már számos jazz muzsikus, aki Chopin művekhez nyúlt. A Kodály és Bartók ihlette darabok erre eleve nem is adnának esélyt, márpedig ezekből is van egy-kettő a lemezen.   

A zongorista Oláh Kálmánt jól ismeri a hazai közönség, de a trombitás Piotr Wojtasik minden bizonnyal idegen számukra. Ő a mai lengyel jazz egyik ikonikus alakja, ötvenhét éves, és már csak tapasztatainál fogva is vezető szerepet visz a műfaj ottani szcénájában. Sok fiatal követi, de azért azt is el kell mondani, hogy a lengyel ifjak minden nagy elődtől – itt főként Tomasz Stanko-t kell megemlíteni – igyekeznek „elcsenni” ezt-azt, és egybegyúrni, illetve a maguk képére formálni a megszerzett morzsákat. Egy nagyon komoly fiatal lengyel trombitás generáció bontogatja a szárnyát már évek óta. Olyan, akire a lengyel tradicionális jazz különben nagyszerű, de keveset emlegetett trombitásai is nagy hatással voltak és vannak.    

Igen, Tomasz Stanko csillaga valóban nagyon magasra emelkedett, Amerikában Miles Davis méltó utódjaként, illetve az új Davisként emlegették. Játéka elsősorban az erős, nyers, sokszor egymásra csúsztatott hangokra, és a drámai hatásokra, és a dinamikai kitörésekre épült. Játszott ő halkan, és roppant érzékenyen is, ha az adott zenei szövet ezt követelte, de ekkor is telis-tele volt feszültséggel az, amit csinált. Még pályájának – mondjuk úgy utolsó, ám legalább két évtizedes - szakaszát is ez jellemezte. Pedig a kirobbanóan erős free korszakával szemben ekkor már rendkívül melodikusan játszott. Utolsó felvétele, a 2017-es December Avenue egy élete végéhez közeledő zenész meditatív lemeze, de még ez is tele van feszültséggel. 2018-ban hagyott itt bennünket. A wikipédia szerint ő alakította Európa első free jazz együttesét. Ez az 1962-ben született Jazz Darings volt.   

Wojtasik más típusú muzsikus. A drámai tónusok és a nagy kitörések, a látványos zenei fordulatok helyett ő gördülékenységet, az eleganciát és a megkérdőjelezhetetlen perfekciót szereti. És amíg Stanko játékát mindig feszültség jellemezte, addig Wojtasik trombita improvizációiban felszabadultságot érez a hallgató. Habitusuk is eltér. Annyiban legalábbis, hogy Stanko egyfajta, a folyamatokat meghatározó és irányító, domináns vezéralak volt, Wojtasik viszont a közös építkezés híve, a sportból kölcsönzött kifejezéssel élve: tipikus csapajátékos.

Ritka szerencsés csillagzat alatt készült a kezünkben tartott Mosaics. Színes és találékony, ötletektől gazdag játékot hallunk Wojtasiktól is a lemezen, rögtönzései meglepően jól illeszkednek Oláh Kálmán, de különösen ifjú Oláh Kálmán játékához, improvizációihoz. Számos esetben használ tompítót a lengyel trombitás, érdekesen árnyalva ezzel az adott zenei passzusokat, és óhatatlanul is utalva vele Miles Davis hasonló karakterű megnyilvánulásaira. Ez a lemez egyébként újabb bizonyíték arra, amit több jazzkedvelő is hosszú-hosszú ideje sürget Magyarországon, vagyis tessék nyitni a lengyel jazz felé! Lassan és bizonytalanul léptek az illetékesek, de az utóbbi években azért elindult valami e téren. Óriási tartalékok és lehetőségek rejlenek ezekben a kapcsolatokban, erről is beszélt például a szaxofonos Zbigniew Namyslowski egy vele készült, 2017-es interjúban. Neki már csak hihetünk, hiszen Rolls-Royce a műfajban. És a Mosaics is az ő szavait igazolja.   

Hunnia Records, 2021

Zenészek:

Oláh Kálmán – zongora
Piotr Wojtasik – trombita
Oláh Kálmán Jr. – alt- és szopránszaxofon
Adam Kowalewski – bőgő
Balázs Elemér – dob

1. Polish (Piotr Wojtasik)
2. Reflection (Piotr Wojtasik)
3. Impromtu /Omagge’a Chopin/ (Oláh Kálmán Jr.)
4. Donatella (Oláh Kálmán Jr.)
5. Kodály Impressions /Based on Kodály Epigram No. 7/ (Oláh Kálmán)
6. Chopin Fantasy /Based on Chopin E Minor and B Minor Preludes/ (Oláh Kálmán)
7. Polymodal Blues (Oláh Kálmán)

Kapcsolódó cikk: Waclaw Felczak Alapítvány pályázatának nyertesei