Fotó: Baron Wolman / Warwick University Coventry

Éppen ötven éve annak, hogy a jazztörténeti szempontból is jelentősnek ítélt, hatodik alkalommal megrendezett Prágai Jazzfesztivál lezajlott. Olyan jazzikonok fellépésével vált minden idők egyik legnagyszerűbb seregszemléjévé, mint Duke Ellington zenekara, a Kenny Clarke-Francy Boland Big Band, az Oscar Peterson Trio vagy a Dave Pike Set.  Az előző évben a „baráti országoknak” a prágai tavaszt eltipró inváziója miatt elmaradt jazzünnep ezúttal még a korábbiakat is messze túlszárnyalta.

A műfaj egyik legnagyobb képviselője, Duke Ellington ebben az évben ünnepelte 70. születésnapját. Ez igazán kiemelkedő koncertkörúttal járt. A zenekart a hatalmas hangszerarzenállal együtt buszokkal hozták át Münchenből és a nyitóest egyetlen fellépője volt. (Ez azért volt különleges tiszteletadás, mert a fesztiválok előnytelen gyakorlata szerint olykor két-három fellépő is akad egy estére.)  Ekkor még együtt volt az a felállás, amelyben több olyan zenész is akadt, akik három-négy évtizedet töltöttek a legendás zenekarban. A trombitakórusban fújt Duke fia, Mercer Ellington, Cootie Williams, Cat Anderson és Willie Cook, a harsonások sorában Lawrence Brownt, Benny Greent és Chuck Connorst hallhattuk. A szaxofonkórus tagjai hangszereik emblematikus figurái voltak: Johnny Hodges, Harry Carney, Paul Gonzalves, Harold Ashby és Russel Procope.  Viktor Gaskin bőgőzött és Rufus Jones dobolt, a zongoránál pedig maga a „Herceg” foglalt helyet. De még ezzel sem ért véget a fényes névsor, hiszen a Hammond orgona mestere Wild Bill Davis és a fekete énekes sztár, Tony Watkins egészítette ki a csapatot.

A zenekar természetesen repertoárjának legismertebb darabjait játszotta, hiszen a kelet-európai közönség elsősorban ezt várta. A mai jazzrajongók számára szinte elképzelhetetlen az a megható érzés, ami eltöltötte a négyezer főt befogadó, zsúfolásig megtöltött Lucerna Hall (jelentése Lámpácska) közönségét, amikor felhangzott a zenekar szignálja, Billy Strayhorn Take the A Train c. standardje. Ez a szám ugyanis – éppen az Ellington zenekar előadásában – egyben Willis Conover Music USA  rádióadásának szignálja is volt az Amerikai Hangja rövidhullámú rádióadásaiban. Nem túlzás, hogy abban az időben az egész földkerekség számára a jazz műfajhoz való kötődést jelentette, a „szovjet blokk” országaiban pedig a szabadság szinonimája volt…

Egymás után sorjáztak a nagy „jazzslágerek”: a Mood Indigo, a Don’t Get Around Much Anymore, a Caravan, vagy a Rockin’ in Rhythm. Olyan számok is voltak, amelyeket kifejezetten a neves szólisták számára hangszereltek. A zenekar alighanem leghíresebb szólistája, az altszaxofonos Johnny Hodges a Things Ain’t What They Used to Be c. számban, a baritonos Harry Carney a Just Squeeze Me c. standardben, míg a harsonás Lawrence Brown a Do Nothing Till You Hear from Me c. balladában remekelt. A Newporti Jazzfesztiválon a lemezfelvételek tanúsága szerint is extrém sikert aratott, 27 kórust játszó Paul Gonzalves itt is remekelt tenorján a Diminuendo in Blue and Crescendo in Blue c. kompozíció előadásával.  Wild Bill Davis pedig a zenekarban eddig szokatlan Hammond-orgona szólóival kápráztatta el a hallgatóságot a Satin Doll és az April in Paris c. számokkal.

Ellington maga briliáns, mással össze nem téveszthető zongorajátékával bűvölte meg a közönséget, és felkérésére vele énekeltük az I’m Beginning to See the Light refrénjét. A káprázatos est az ugyancsak fülbemászó dallamú C Jam Blues-zal zárult.

Forrás: Gramofon-archív

A következő este sztárvendége az utolérhetetlen zongoravirtuóz, Oscar Peterson volt. Nem sokkal korábban vált meg a Verve kiadótól, Európában élt, koncertezett és készítette tucatnyi albumát Németországban a Fekete-erdei Villingen városkában az MPS kiadó számára. Partnerei az Adderley Quintet-ből kivált Sam Jones bőgős és Bobby Dorham dobos voltak.

Peterson vitathatatlanul pályájának csúcsán volt ebben az időben, amelyhez európai tartózkodása és lemezeinek dömpingje is nagyban hozzájárult, túl azon, hogy melodikus játékmódja és egyedülálló virtuozitása miatt szinte hihetetlen ismertségre és népszerűségre tett szert – még a nem kifejezetten jazzrajongók táborában is. A példátlan roham miatt feleségemmel a színpadon kaptunk helyet, ami persze azzal az előnnyel járt, hogy néhány méter távolságból csodálhattam meg a Maestro játékát, elbűvölő személyiségét. Kísérői pedig hallatlan tisztelettel és alkalmazkodó képességgel vették körül az akkoriban még ereje teljében játszó jazz-világsztárt.  

Szombaton este aztán az akkoriban Düsseldorfban letelepedett amerikai vibrafonos, Dave Pike egyszerűen Set névre hallgató négyese képviselte a korszerűbb irányzatokat. A kvartett stílusa leginkább Gary Burton hasonló felállású formációjának játékára hajazott, de még progresszívabb irányzatot képviselt. Ahogyan Burton-nél Larry Coryel, úgy Pike-nál a német Volker Kriegel képviselte a gitárjáték rock-os hangzásvilágát. Sőt utóbbi az együttes saját repertoárjának megalkotásában is jelentős szerepet játszott. Két MPS kiadású lemezük (Noisy Silence és Four Reasons) darabjait adták elő ezen a koncerten is. Óriási feltűnést keltettek, mert a jazz-rock stílus (olykor némi pszihedelikus beütéssel) még csak akkoriban bontakozott ki a világban, a vasfüggönyön innen pedig jórészt ismeretlen volt. Saját kompozícióik mellett olyan darabok is szerepeltek előadásukban, mint Frank Zappa  Mother People c. szerzeménye. Kriegel  egyes számokban még a pop és jazz zenében akkoriban divatossá váló indiai szitárt is „bevetette” az egzotikus hangzás érdekében. (Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy a progresszív rock elismerését jól illusztrálta az a tény, hogy a fesztivál vendége volt a brit Colosseum együttes is – egy márkás jazzfesztiválon!)

Vasárnap este a Kenny Clarke-Francy Boland Big Band zárta a fesztivált. A kölni székhelyű modern nagyzenekar Gigi Camp impresszárió csapata volt, és már azzal is elkápráztatta a közönséget, hogy a zenekari tagok pontosan fele olyan fekete-amerikai művész volt, akik Európát választották lakóhelyükként. Íme a fényes névsor: Johnny Griffin, Art Farmer, Shahib Shihab, Idrees Sulieman, Jimmy Woode, Benny Bailey és Kenny Clarke. De Európa legjobbjai is felvonultak a 16 tagú együttesben: Ake Persson Svédországból, Ronnie Scott, Tony Coe és Kenny Clare Nagy Britanniából, Francy Boland Belgiumból.  A zenekar specialitása a két dobos: a bebop egyik „feltalálója”: Kenny Clarke és a brit jazz csillaga Kenny Clare alkalmazása volt. Remek hangszerelések, frenetikus hangszerszólók, remek összjáték és látványos megjelenés jellemezték fellépésüket.  Éppen úgy játszottak ismert standardeket (Sweet and Lovely, When Your Lover Has Gone), mint a zenekari tagok saját szerzeményeit (pl. a Now Hear My Meaning Jimmy Woode-tól , vagy a két vezér opuszai: Kenny Clarke Volcano-ja és a Box 720 Francy Boland-tól). Érdekes közjáték is „fűszerezte” koncertjüket. Egy feltehetőleg kábítószer hatására „betépett” hatalmas termetű  fekete-amerikai fickó ment fel a színpadra, ahol illegett-billegett, vezényelt, de a zenészek csak mosolyogtak és a rendezők sem hívtak rendőrt, vagy szakították félbe a koncertet, hanem sikerrel lecsalták a stage-ről. Ezzel ért véget a felejthetetlen ünnepségsorozat, ami még éveken át megmaradt a világ legfontosabb jazzfesztiváljainak sorában.