Magas és elegáns. Igazi német úr. Sötét, mégis casual öltönyében, fehér Borsalino kalapjában, melyet a Some Great Songs borítóján viselt, vagy épp a tópartra való szalmakalapjában, és a jól megválasztott, láthatóan kényelmes bőrcipőjében – munkaruhájában – leginkább egy bécsi kávéház teraszán tudjuk elképzelni. Mivel a kávéjával és az Apfelstrudellel már végzett, most a Neue Zürcher Zeitungot lapozgatja, vagy a Graben színes emberforgatagát figyeli. Eszébe jut valami, közelebb hajol a feleségéhez, halkan mond neki valamit. Mindketten nevetnek.

Kezdjük a kályhánál! Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij kevés zongoraművet írt. Viszont e kevesek egyike, az Egy kiállítás képei a zongorairodalom nagylélegzetű, grandiózusabb alkotásai közé számít. Az 1874-ben írott - eredetében! - 10 tételes, a Sétákkal együtt pedig 16 zenei részből álló mű klasszikus\romantikus zene: rokon a programzenékkel vagy a kor szimfonikus költeményeivel (nem véletlen, hogy a francia Maurice Ravel 1922-es keltezésű szimfonikus átiratát majd' mindenki ismeri!).

Sok éve tátott szájjal figyeljük Lukács Miklós egy üstökös sebességével felívelő pályáját. Hihetetlen, hogy ennyire sokszínű és gazdag életművel a háta mögött még csak negyvenhárom éves.

Dudás Lajos a külföldre került magyar jazz-zenészek egyik legismertebb és legsikeresebb képviselője. Talán még nagyobb hírnévre tett volna szert, ha Amerikába megy, mint tette ezt Zoller Attila, Szabó Gábor vagy Tommy Vig, de Dudás a legnehezebb utat választotta: a kommersz zenei pályát feladva Németországban inkább tanításból teremtette elő a megélhetéséhez szükséges anyagiakat annak érdekében, hogy a nagy szerelem, a jazz területén olyan zenét játszhasson, amely megfelel féltékenyen őrzött zenei függetlenségének, elképzeléseinek.

„Az élet megy tovább”. Mikor a lemez készült, Carla Bley nem is sejthette, milyen profetikus címet választ. A triójával 2019 májusában rögzítették az Auditorio Stelio Molo Stúdióban, Luganóban. Carla Bley zongorajátéka hol Monkot, hol Satie-t idézi, a végtelenül letisztultsága miatt. Nem üt le egy felesleges hangot sem. A trió 25 éve játszik együtt, ők a kamarazenei jazz igazi nagykövetei. A basszusgitáros Steve Swallow-val 1961-ben találkoztak. Ő rögzítette egyik lemezét, ami olyan jól sikerült, hogy később össze is házasodtak. Andy Sheppard szaxofonja pedig úgy passzolt ebbe a hangzásba, annyira érzi ezt a diszkrét játékot, hogy azóta nélkülözhetetlen. A lemezborítóról egy régebben látott karikatúra jutott eszembe. A tanár bekapcsolja a ventilátort, a kottalapok repülnek a levegőben, a jazzt játszó növendéknek pedig játszania kell tovább. A felirat: „Most majd kiderül, tud-e improvizálni”.

Az a jelenség, mely során a jazz előadói klasszikus zenei műveket vesznek alapul egy-egy munkájuk során, már-már divatosnak mondható az elmúlt évek tapasztalatai alapján, melyet számos zenetörténeti példa legitimál. A zenei újrahasznosításnak, vagy ha úgy tetszik, felhasználásnak számos szintjével találkozhattunk az idők során. A könnyűzenében általánosnak mondható mind a reprodukció, – gondoljunk csak az ún. coverek elterjedésére – mind pedig reinterpretáció, mely során az adott előadók már létező műveket formálnak saját arcképükre. Ez több formában is előfordulhat, legyen szó a szerkezet, harmóniamenet vagy akár a teljes hangszerelés újragondolásáról. A cél szerencsés esetben az eredeti mű szellemiségét megőrizve egy többlet jelentésréteg hozzáadása. Ez a technika a klasszikus zenétől sem áll távol. Egyes esetekben a felhasználás megmarad az idézet szintjén. Csajkovszkij 1812 nyitányában a szemben álló orosz és francia seregeket nemes egyszerűséggel nemzeti himnuszaikkal ábrázolta. Más esetekben a szerzők saját benyomásaikat fejezik ki egy műről annak motívumaira írt variációival. Említhetnénk akár Beethoven Diabelli keringőjére írt variációit, vagy akár Bach Musicalisches Opferét, melyhez II. Frigyes témáját vette alapul. Sok esetben a szerző nagyobb teret enged saját asszociációinak, ekkor fantáziáról beszélhetünk. Kurtág György Hommage-ai pedig gyakran csak töredékeket idéznek meg, vagy konkrét kompozíciós technikákra való utalással jelenítik meg az eredeti művet.

Amikor Irk Réka megkért, hogy írjak Pat Metheny új lemezéről, kevés dolog szólt ellene. Réka készítette a honlapom, ráadásul a Harmónia Jazz Műhelynek is tagja, márpedig én évtizedek óta sokra tartom Pallai Péter és Kerekes György által elkezdett jó szándékú nonprofit műhelyt. Azt is mondtam Rékának, hogy nyilvánvalóan szubjektív lesz, ha írok, de talán ez nem is baj.

Bizonyára többször előfordult már, hogy magyar jazz-zenészek talált tárgyakat alkalmilag ütőhangszerként alkalmaztak, de valószínűleg Dés András az első, aki lemeze borítóján is hirdeti: objets trouvés-n játszik. Csak üdvözölni lehet e ritka pillanatot, amikor egy magyar jazzlemez közvetlen koncepcionális kapcsolatot létesít eredetileg az 1910-es évekből származó klasszikus avantgarde gesztusokkal, jelen esetben Picasso műalkotásként kiállított nádfonatú székével, illetve Marcel Duchamp posztamensre emelt biciklikerekével és Forrásként aposztrofált, az oldalára állított piszoárjával, valamint nyomukban a szobrokon, kollázsokon és egyéb kontextusokban megjelenített, vagyis műalkotásokká átlényegített, a „természetben” véletlenül meglelt, illetve ember alkotta használati tárgyak tömegével.

Valószínűleg Cheltenham-ben járhattak 2017-ben az Edition Records képviselői. Már Chris Potter az ECM-nél megjelent három albuma (The Sirens (2013), az Imaginary Cities (2015) és az 2017-ben felvett The Dreamer Is The Dream) meggyőzhette őket, hogy a kortárs szaxofonosok elit listájáról kihagyhatatlan az amerikai tenoros. Így, mikor a Cheltenham Jazz Fesztiválon fellépő quartet (Potter formációjának akkori tagjai: David Virelles zongora, Joe Martin basszusgitár és a Nasheet Waits dobok) lemuzsikált mindenkit a színpadról, már tudták, hogy ő kell a csapatukba, mert a kortárs jazz originális alakja minden „istálló” értékét növeli.

Yves Robert mintegy húsz éve létező triója második, most stúdióban felvett BMC-albumának fő tanulsága, hogy a francia harsonás minden lépését érdemes figyelnünk. Nemcsak az évtizedek óta a pályán levő tapasztalt mesternek kijáró „kötelező” tiszteletről van szó, sokkal inkább a folytonos megújulásban hívő, a hallgatókat minden megszólalásával egy-egy izgalmas művészi kísérlet fültanúivá avató muzsikust illeti meg a kritikusi laudáció.

A Magyar Értelmező Kéziszótár meghatározása szerint a gázló folyó vagy állóvíz átlábolható szakasza. A lemezen szereplő kisegyüttes „mély gázló”-nak nevezte el magát, ami számomra művészetük nehezen megközelíthetőségét sugallja, ellentétben a lemez címével: Itt átkelhetsz.

Amerikában Sammy Miller and The Congregation Leaving Egypt című albuma és Bill Frisell Epistrophy-ja jól megfér a jazz újdonságok polcán. Bár előbbi, amit teltházak előtt ad elő a Gyülekezet, gospel alapú jazz elemeket használó szertartászene. Utóbbi pedig a duó New York legendás klubjában, a Village Vanguard-ban rögzített koncertje. Már a két évvel ezelőtti Small Town is jelezte, hogy a gitáros Bill Frisell és a bőgős Thomas Morgan közös játéka igazából bensőséges konzultáció a jazz nyelvén bő egy órában. Ritkán hallani ilyen kivételes összhangot és egymásra figyelést, mint náluk. Ez nyilván az ECM szakembereinek is feltűnt, meg az eladási adatok szerint a vásárlóknak is.

Ezzel a névvel választhat-e valaki más pályát, mint hogy énekesnő legyen?  A templomi orgonista nagymama, a család „first lady”-je egy „jazz-me-uh”-val nyújtotta át pici unokájának az ajándékát anno, mert ő nem játszhatott kedvére bluest és jazzt. Így kell egy klasszist pályára állítani.

A furcsa címet azért kapta ez a dolgozat, mert a lemez címe is „4 Wheel Drive” (röviden 4WD), ami ugyebár a négy-kerék meghajtású jármű megnevezése. De, mint az a kísérőszövegből kiderül, a kvartettet alkotó vezető jazzmuzsikusok egyúttal nemcsak zenekarvezetők, de ezzel a megnevezéssel szerepelnek mostanában – legalábbis, amikor ebben a formációban lépnek fel.  Ráadásul élő felvételen „hajtanak”, és nem is akárhogyan.

Erre nagyon ráhibáztam. Egy igazi headline a jazzsajtóban. Keresgél az ember a kínálatban, ráakad valami érdekességre, alaposabban kóstolgatva eldönti, hogy ez ajánlót érdemel. Mikor hallgatni kezdtem ezt az albumot, még fogalmam se volt róla, hogy a formáció július 6-án fellép a Müpában. A korong valóban vadonat friss, 2020 januárjában jelent meg, melyen a nyolc éve a Rose Theatre-ben rögzített jazz hallható. Sherman Irby Inferno című kompozícióját Dante Isteni színjátékának első része ihlette. Igazi kuriózumot tart a kezében a gyűjtő. Alvilági utazás egy kiváló kortárs amerikai zenekar tolmácsolásával.