A legnagyobb nehézséget az jelentette akkor, hogy a blues gitározásra jellemző hajlítások, a zeneelméletileg egyszerű, de rendkívül nagy erejű pentaton dallamok nem könnyen integrálhatóak azokba a zenei újításokba, amiket a jazz nagyjai addigra már létrehoztak és a közönséggel elfogadtattak. A jazzgitározás rendkívül kreatív és termékeny volt, de például Wes Montgomery vagy Jim Hall, akik John Scofield példaképei voltak, nem alkalmazták a rock gitározás technikai eszközeit. A hetvenes évek jazz-rock gitárosainak hibái közé tartozott, hogy vagy bebop-ot játszottak, aminek nem voltak rockos eszközei, vagy blues-rock közhelyeket. John Scofield rátalált egy olyan hangra, ahol a blues technikák és a legmodernebb zenei invenciók koherens egységbe forrtak, és ehhez a hanghoz ragaszkodott közel fél évszázadon át. Talán ez a kitartás a legdöbbenetesebb Scofield művészetében. A napokban egy egyetemi tanítványom hozott egy nehéz transzkripciót Scofield egyik nem túl régi szólójáról. Elemeztük, csodáltuk. Épp úgy, mint harminc éve, amikor én vittem Babos Gyulához, tanáromhoz, egy John Scofield transzkripciót, amit elemeztünk és csodáltunk. Éppen úgy érvényes a jelenlegi szólója, mint a harminc évvel ezelőtti, és éppoly csodálatos.

Scofield jó szerző. Nem lettek a dalai annyira ikonikus sztenderdek, mint Chick Corea vagy Pat Metheny dalai, de szinte páratlanul konzekvens, szellemes. Charles Mingus kompozícióihoz szokták hasonlítani John Scofield dalait, nem véletlenül. Mielőtt csatlakozott Miles Davis együtteséhez Charles Mingus zenekarában is játszott. A zsenik közelsége nem maradhatott hatástalan. Imádtam, amikor az elmúlt években country dalokat vagy gospeleket dolgozott fel, de kicsit sajnáltam, hogy kompozíciós kreativitása alábbhagyott, majd megjelent a Combo 66, amin saját szerzeményei hallhatók és éppoly szellemesek, frissek, mint mindig. Rajongva hallgattam a lemezt.

Bóna László, a BJC vezetője régen mondta már nekem, hogy nagy álma meghívni John Scofieldot, nagy kedvencét a jazz klubba, de addig nem sikerült. Nagyszerű dolog, hogy a BJC vezetője rajong az egyik legjelentősebb élő jazz zenészért. Szerencsére hónapokkal korábban játszottam egyszer a BJC-ben, és akkor megvettem a jegyeket a Julian Lage és a John Scofield koncertekre. Sok barátom későn eszmélt, így nem is kaptak jegyet. Az este kilences koncertre mentünk, és az első sorba ültünk le. Ugyan nem ott a legideálisabb a hangzás, de én szeretem azt hallani, amit a zenészek hallanak és látni őket testközelből. Nagyszerű felállással jöttek, Gerald Clayton játékáért rajongok, Bill Stewart minden egyes felvételét imádom. Vincente Archert, a nagybőgőst még csak erről a lemezről ismerem, de máris lenyűgöz. Nem csak a legutóbbi albumról játszottak darabokat, hanem számomra ismeretlen, valószínűleg új kompozíciókat is. Körülbelül tudtam, mire számítsak, amikor a koncertre jöttünk. Az ennyire profi produkciók már üzembiztosak. Nem engedhetik meg maguknak a hibákat, félig sikerült koncerteket, ezért ritkán kockáztatnak. Scofieldék koncertjében éppen a kockázatvállalás volt a legrokonszenvesebb. Komolyan vették a feladatukat, talán le kellett küzdeniük a fáradtságukat is, de szenvedéllyel, átéléssel muzsikáltak. Természetesen figyeltem, hogy a zenészek zenészként hogyan viselkednek. Már nem tudok nem analizálni koncert közben. Milyen hangnemek követik egymást, hogy fogja a gitáros az akkordot, milyen ujjrenddel játszik, hogy penget, mikor vált a dobos verőre a seprűről, a hammondos mennyire használja a leslie-t stb. Büszke vagyok rá, hogy ugyanúgy élvezem a zenehallgatást, mint egy műkedvelő, de valójában nem kapcsol ki az agyam, mindig elemez. Scofieldék elérték, hogy a koncert vége felé becsukjam a szemem, hátradőljek, és csak repüljek együtt a nagy, katartikus gitárszólóval.