A zenésznek a zene nem csak hivatás, kenyérkereset vagy megszállottság, de mindenek felett örömforrás. A MagyarJazz újabb sorozata keretében munkatársunk, Pallai Péter kérdezi a magyar jazzvilág nagyjait, mi az a tíz zenedarab, amit a legszívesebben hallgat saját épülésére, amikor éppen nem szakmázik?

A Háló Jazz Klub minden hónap második keddjén tartja zenés összejöveteleit, immár 12. éve. Művészeti vezetője a kezdetek óta Deseő Csaba jazz hegedűművész, szervezőtársa Schön György. A klub különlegessége, hogy a zenei részen felül van egy beszélgetős blokk is. A belvárosi, Semmelweis u. 4 alatt található, utcára nyíló helység (Háló Közösségi és Kulturális Központ - S4) a koncertek harmadik, most már állandónak mondható helyszíne. A jazz esteken kívül klasszikus zenei esteket, táncházat, népzenei dúdolót, különböző közéleti és ismeretterjesztő előadásokat, színi előadásokat, családos- gyermek- és más közösségi programokat is szervez itt a Háló Egyesület. Itt működik a fotós berkekben ismert, minden hétköznap délután nyitva tartó Kolta Galéria is.  A jazz sorozatban a magyar jazzélet élvonalbeli képviselői lépnek fel.

Amikor megkaptam az amerikai dobos új lemezét, abban biztos voltam, hogy találkoztam már ezzel a névvel, hiszen lehet-e elfelejteni egy ilyen különleges nevet? „Szegény” Ted. Aztán néhány kattintás (milyen jó az internet) és sok minden kiderült, többek között az is, hogy a vietnámi származású amerikai trombitás Cuong Vu triójának Pat Metheny-vel készült CD-jéről 2016-ban írtam a Gramofonba, és ki más is volt a trió dobosa, mint Ted Poor.  A meglehetősen csekély terjedelem nem tette lehetővé bővebb elemzését Poor dobjátékának, de így hangzik, amit akkor írtam: „… a dobokon viszont újabb amerikai, bizonyos Ted Poor játszik – igazán fenomenálisan.”

Amikor megkaptam az amerikai dobos új lemezét, abban biztos voltam, hogy találkoztam már ezzel a névvel, hiszen lehet-e elfelejteni egy ilyen különleges nevet? „Szegény” Ted. Aztán néhány kattintás (milyen jó az internet) és sok minden kiderült, többek között az is, hogy a vietnámi származású amerikai trombitás Cuong Vu triójának Pat Metheny-vel készült CD-jéről 2016-ban írtam a Gramofonba, és ki más is volt a trió dobosa, mint Ted Poor.  A meglehetősen csekély terjedelem nem tette lehetővé bővebb elemzését Poor dobjátékának, de így hangzik, amit akkor írtam: „… a dobokon viszont újabb amerikai, bizonyos Ted Poor játszik – igazán fenomenálisan.”

Szerda estére szokatlan módon két zenekar koncertjét hirdette a Budapest Jazz Club online programajánlója. A Balázs József Quintet és az Oláh Kálmán Quartet külön-külön is felcsigázhatja a jazzrajongók érdeklődését, de így egészen különleges élményt ígért egy estén élvezni mindkét remek formáció játékát. A koncertterembe lépve új logót fedezhettünk fel a kivetítőn, hab is került a tortára, az ajánlóban szerepeltek mellé még egy triót is kaptunk ajándékba, és mint kiderült, a szálak Dunaújvárosba vezettek.

Fém Arts & Café az, ahol a színház és a zene jól megfér egymás mellett, méghozzá nem is akármilyen zene, hanem jazz-zene. Pont két éve nyitotta meg kapuit a Váci utca 40. számon, de az Irányi utcában lévő kávézó-színház-klub, és az első jazz koncertet Oláh Krisztián tartotta 2018 októberében. Azóta már több száz zenész adott koncertet ebben a pici alagsori helységben. Az előadások mellett több kiállítást is láthattak az idelátogatók, mint pl. Palotai Mihály képeit, aki gyakran örökíti meg csodás fotókon a jazz-szakmai nagyjait. Szeptember 9-én ismét jazzt hallgathatunk a vírus miatti hosszú szünet után - ELMARAD!!

If you attend the 6th Jazz fest of the suburban town of Érd, you might end up listening to the aural pleasures next to the bust of the English patient. Kornél Zipernovszky tells you how.

Jóllehet Rózsa Miklós munkásságát nehezen lehetne a jazz műfajjal szoros összefüggésbe hozni, de hasonlóan más amerikai zeneszerzőkhöz, az ő kompozícióiban is tetten érhető a jazz hatása. Tekintettel arra, hogy sok évtizedet töltött Hollywoodban óhatatlanul kapcsolatba került olyan nagy személyiségekkel, mint Ira Gershwin, Leonard Bernstein és mindenekelőtt André Previn.  A Down Beat hasábjain is lehetett találkozni nyilatkozataival különféle zenei kérdésekről. Mindezek indokolják, hogy halálának negyedszázados évfordulóján mi is megemlékezzünk a három Oscar-díjas nagy magyar zeneszerzőről.

Aligha vitatható, hogy a Hollán Ernő utcai „jazzszentélyben”az már eleve minősíti egy koncert iránti érdeklődés mértékét, hogy vannak-e asztalok a nézőtéren, vagy – a járvány ellenére – szorosan egymás mellé helyezett széksorok fogadják a gyanútlan nézősereget. Ez történt Myrtill fellépésén augusztus 25-én este kedvenc klubunkban. Nagykoncertnek azért nevezem, mert ez év januárjában egy teltházas hangversenyen Myrtill nagyjából ezzel a műsorral aratott óriási sikert a Müpa nagytermében, amiről mi is beszámoltunk honlapunkon.

A zenésznek a zene nem csak hivatás, kenyérkereset vagy megszállottság, de mindenek felett örömforrás. A MagyarJazz újabb sorozata keretében munkatársunk, Pallai Péter kérdezi a magyar jazzvilág nagyjait, mi az a tíz zenedarab, amit a legszívesebben hallgat saját épülésére, amikor éppen nem szakmázik?

Egy héten két nap is jazzt hallgathattak az érdiek és a törökbálintiak. Egy szürreális nap után kifejezetten előírnám mindenkinek, hogy menjen jazzt hallgatni, és kapcsolódjon ki a legkellemesebb módon.

A modern jazz születésének több ikonikus figurája megfogalmazta: „valamennyien Parker köpenyéből bújtunk elő”. A szaxofonos alig másfél évtizedes tényleges pályája ellenére grandiózus zenei örökséget hagyott maga után, nemcsak mint hangszeres művész és komponista, de az egész műfajra gyakorolt hatását tekintve is. Amikor  elhunyt, New York utcáin, a házfalakon hatalmas feliratok hirdették, hogy „Bird él”.

Száz éve, pontosabban 1920. augusztus 29-én született Kansas Cityben a modern jazz legmeghatározóbb egyénisége, az altszaxofonos Charlie Parker. A róla szóló megemlékezést „A Jazz Évszázada” című jazztörténeti könyv társszerzője, a Harmónia Jazzműhely alapítója, Pallai Péter írta.

Közhely, hogy ez a három jazzművész is azok közé tartozik, akiket „nem kell bemutatni” a műfaj iránt kicsit is érdeklődő rajongók számára. Ők mindhárman külön-külön is fényes karriert mondhatnak magukénak, de ezzel a felállással már negyedszázaddal korábban (a 80-as évek közepén) is találkoztam. Elöljáróban csak annyit, hogy ez a kitűnő lemez nem csupán a „vájt fülűek” számára, de mindenkinek, aki szereti a jó zenét, igazán nagy élményt jelenthet.

Nem ez lesz az a lemez, amit sokáig nem adunk vissza ismerősünknek, hátha nálunk felejti. Mivel évfordulós is, meg ünneplős is, és mivel nagyra értékelem Balázs Elemért, úgy jártam, mint a szülő, akinek el kell döntenie, hogy elmondja-e őszintén a véleményét, megkockáztatva a neheztelést is, mert azzal segít igazán, vagy diplomatikus lesz. Gyerekeknél a kritika hosszú távon mindig bejön, válasszuk inkább ezt. Mert szó nincs róla, hogy rossz lemez lenne ez, csak talán túl sok mindent akar bizonyítani, túl sok felé elindulni. Túl lett gondolva, mint teszi ezt gyakran Guardiola a taktikával a fociban.