Terence Blanchard az amerikai jazz olyan képviselője, aki az egyetemes zenei világ kiemelkedő képviselői közé emelkedett. New Orleans szülötte, mint a trombita annyi más világhírű művelője Armstrongtól Joe Newmanig, Wynton Marsalistól Nicholas Paytonig. Irving Shaw regényének címét kölcsönvéve az „oroszlánkölykök” egyik legkiemelkedőbb képviselője, aki még a műfaji határok átlépésében is talán a legmesszebbre jutott.

Nem kell bizonygatnom, hogy a hárfa nem kimondottan jazz-hangszer, mint pl. a tenorszaxofon vagy a zongora. Még a jazzlapok népszerűségi listájának különleges hangszerek kategóriájában is igen ritkán fordult elő, hogy találkoztam volna ennek az elegáns hangzásvilággal bíró csodás instrumentumnak a művelőivel. Azért persze akadtak kivételek, mindenekelőtt Dorothy Ashby és Alice Coltrane.

Sokan az egyik legaktívabb és legmerészebben kísérletező zenekarnak tartják a Modern Art Orchestrát. Csakhogy már rég túl van a kísérletezések pályaszakaszán ez a formáció, a MAO természetes hitvallása a változatosság, a különféle zenei irányzatok felé mutatott érdeklődés. Egy nagyon színes, gazdagon rétegzett pályát mondhat magáénak az együttes, azzal, hogy big bandként valamit mindenképpen és szinte minden megnyilvánulásában őriz abból a hagyományos, nagyzenekari jazzből, aminek egyik legemblematikusabb alakja Stan Kenton volt. Azért juthat itt az ember eszébe mindenekelőtt Kenton, mert habitusában, a klasszikus és kortárs zene iránti vonzalmában és kompozícióinak logikájában talán épp az ő útjain kezdett járni megalakulásakor a MAO.

E cikk apropója a Craft Recordings új kiadványa John Coltrane „másik oldaláról”, vagyis pályájának ama korai, ha nem is a legkorábbi szakaszáról, amikor a nevét még csak másokat kísérő sidemanként, illetve több figyelmet érdemlő co-leaderként ismerhették az érdeklődők. Főként az 1956-1957-es évekről van szó: ekkor keletkeztek azok a felvételek, melyeket Coltrane Miles Davis, Sonny Rollins, Thelonious Monk, Red Garland, Tadd Dameron és Art Taylor oldalán rögzített. Ez a lemez amolyan „bevezetés” a korai John Coltrane tanulmányozásába, nyomatékosítva a két legfontosabb zenei kapcsolatát az 50-es évek második felében – Miles Davisszel és Thelonious Monkkal, s kiegészítve alkalmi zenei találkozásokkal – Garland, Dameron és Taylor albumain.