A hétvégén búcsúzik a X. Miatyánk fesztivál, főszervezője és programjainak szerkesztője Orbán György Borbély Mihállyal és Juhász Gáborral még október elején hívott közös megemlékezésre, amelyet meghittsége miatt az ünnepekhez kötve, ezekben a napokban tartottam inkább érdemesnek felidézni.

Mielőtt azonban belefognék beszámolómba, felhívom olvasóink figyelmét a Főplébánia mellékhajóiban még a héten megnézhető harmónium kiállításra. A boldog békeidők legnépszerűbb billentyűs hangszereiből több mint húsz látható, a hangszer történetét és működését ismertető magyar és angol nyelvű tablókkal. A Magyarországon egyedülálló bemutató két magángyűjtő révén jött létre. A harmóniumokhoz kötődik emellett a fesztivál zárókoncertje, a Nevek Napján, november 4-én szombaton 19 órakor megszólaltatják a Magyarországi Orvosmuzsikusok Egyesülete segítségével a kiállítás összes hadra fogható harmóniumát.

A koncert előtt megemlékezés is lesz, 1956-ban a Bakáts tér és környéke harcok színtere volt. Az elhunytaknak a templomkertben ástak ideiglenes sírokat, november 5-én a templom északi falánál végeztek ki hat felkelőt, a templomtornyot és a főhajót pedig két tankbelövés érte. A rendszerváltás után a templomkertben létesült az első fővárosi ’56-os köztéri emlékmű, Czinder Antal munkája. 2016-ban történészek segítségével összegyűjtöttek egy sok ezer nevet tartalmazó, azóta is bővülő, bővíthető listát, benne a harcok összes ismert áldozatával – magyar és cirill betűs nevekkel. Rájuk emlékezik a plébánia közössége minden évben, a Nevek Napján.

Az Ybl Miklós tervezte Bakáts téri Főplébánia altemplomában ezúttal sem előadásra, hanem közös emlékezésre készültek, nem nézőket hívtak, hanem, tartozzanak bármilyen közösséghez, emlékezőket. A tíz éves fesztivál történetében először fordult elő egy esemény megismétlése. Ahogy arról oldalunkon is olvashattak, a tragikus sorsú, nyilasok által Dunába lőtt apáca, Salkaházi Sára Istenhez vezető útjáról 2020-ban már tartottak megemlékezést, de akkor a Covid miatti „maszkos” estére bár szép számban megjelentünk, többen nem kockáztatták az eljövetelt. Volt azonban egy ennél súlyosabb oka is a folytatásnak, pedig akkor még Gázában látszólag nyugalom volt. Mint Orbán György fogalmazta, „a történeteink nem értek véget”. „A történetek elmondása, vagy nem mondása, már folytatás. Minden közösségnek van emlékezete, abban az értelemben, hogy emlékezik és abban is, hogy emlékezni fognak rá. Az emlékezet eseményekhez kötődik, az eseményekben szerepet kapott személyek emlékezete főleg és leginkább az emlékező közösség mindenkori állapotának hű tükre: kire, mire, hogyan emlékezünk? Hogyan viszonyulunk a megtörtént eseményekhez, mennyire és hogyan „használjuk – hasznosítjuk” a korábbi tapasztalatokat? A miért és hogyan már mi vagyunk, ahogy a minket elmesélők is magukért állnak majd helyt. 1944 - 45 sötét időszak volt, elképzelhetetlen mélységét hozta gyűlöletnek, pusztításnak, az akkori gyűlölködésben ráismerhetünk saját korunk veszélyeire. Akikre emlékezünk, „a sötétség óráiban” is helyesen ismerték fel a törvényt. Reményt hagytak ránk a reménykedésre. Az emlékezés egyik módja az átélés, ennek eredménye lehet megrendülés is. A megrendülés segíti a történtek megértését, megnyitja-erősíti az (ön)kritikus értelmezést.”

Orbán György Salkaházi Sára naplójából válogatott részleteket felolvasva, ezúttal is zenével elválasztott négy tételben összefoglalva, minden kommentár nélkül, szigorúan a tények közlésére szorítkozva 1936 februárjától 1944. május 9-ig, a kegyelmi indítástól a sötétség hatalmának felismeréséig követte életútját. Borbély Mihály és Juhász Gábor kettőse a szóban elhangzottakat zenébe fogalmazta tovább, hozzásegítve a gondolatok mélyebb átéléséhez. Zenéjük alázattal igazodott a tartalomhoz, hol líraibb, és hol drámaibb, sötét tónusokkal operálva. A harmadik tétel a Salkaházi Sárával együtt elhurcolt és Dunába lőtt hitoktatóra, Bernovits Vilmára emlékezett, melyben egy 1944. július 19-i dátummal feladott, a „Tekintetes és Főtisztelendő Érseki Általános Helytartóságnak” címzett feljelentés teljes tartalmát ismerhettük meg. A zsidók tömeges kikeresztelkedésének veszélyeire, és az egyház túlzott engedékenységére hívta fel az illetékesek figyelmét a buzgó feljelentő. Ezután rendhagyó módon egy kommentár is elhangzott, 1944 júliusa és októbere között Bernovits Vilma 24 üldözöttnek volt a keresztanyja, a feljelentő kiléte ismertté vált, de a család nem kezdeményezett eljárást ellene. A negyedik tételben eljutottunk a végkifejletthez. Mikor a zsidók után kutató nyilasok körbevették az otthont, Sára nővér az akció végén érkezett, de nem menekült el. Halálának pontos körülményei húsz évvel később, a zuglói nyilas-per egyik vádlottja vallomásából derültek ki. A foglyokat este a Fővámház elé terelték, levetkőztették és a Duna partjára állították őket. „Ez a ti órátok és a sötétség hatalma.” (Lk 22,53) Mielőtt a sortűz eldördült, egy alacsony, fekete hajú nő – Sára nővér – a kivégzők felé fordult, a szemükbe nézett, letérdelt, az égre nézett és keresztet vetett. Mivel holttestét a folyóba vetették, esetleges sírjának helye ismeretlen. Az általában meleg hangokat, bizsergő megnyugvást hozó basszusklarinét felkavaróan vijjogott, a gitár feljajdult a vértanúk és áldozatok: Salkaházi Sára, Bernovits Vilma, dr. Róna Andorné dr. Jónás Magdolna, Fischer Béláné, Féderer Leontin, Bátoriné és fia, Bátori István (a fűtő Pista) emlékére.

Salkaházi Sára missziós munkára jelentkezett a Brazíliában élő magyar bencések mellé, és rendfőnöknője, Slachta Margit el is engedte volna, a misszió azonban a második világháború körüli politikai események miatt meghiúsult. A zene lágyabb lett, Orbán György egy soha meg nem jelent újság sport rovatából vett elképzelt idézettel versbe szedve játszott a gondolattal, hogyan juthatott el mégis Sára az óceán túlsó partjára. A Duna folyását Csepeltől a főbb állomásokon át egészen a tengerig, majd innen az óceánig, a brazil partokig követve kiszámolta, óránként 3 kilométeres sebességet tartva, egy szentföldi pihenővel (2500 km, 833 óra, 35 nap), majd 10.164 km megtétele után (3583 óra, azaz 147 nap), 1945. június végére érhetett Sao Paulo partjához, ahol a magyar bencések boldogan várták.

2006. szeptember 17-én a budapesti Szent István Bazilika előtti téren avatták boldoggá, tízezres tömeg előtt. Ez volt az első Magyarországon celebrált boldoggá (illetve szentté) avatás 1083 óta.

A közelmúltban megújult altemplom csodálatos, meghitt helyet adott, ahol ráadásul ez alkalommal is terített asztalokkal, borral, gyümölcsökkel és friss kenyérrel várták a közös emlékezésre érkezőket. Ahogy a bevezetőben elhangzott, mint egy nemes hangszer, jó kézben megszólaltak a fesztivál állandó szereplőjévé vált terei. Köszönet érte Orbán Györgynek, és az emlékest összeállításában is együttműködő Borbély Mihálynak és Juhász Gábornak.

Bakáts téri Assisi Szent Ferenc-templom, 2023. október 6.
Fotó: Somogyvári Péter