A Space Galvachers állandó tagságát Clément Janinet (hegedű), Clément Petit (cselló) és Benjamin Flament (dobok) képezi; azaz egy kamarazeneinek mondható felállás jazz ritmusrészleg nélkül. Hogy mégis mit keres ez a lemezismertető ezen a honlapon; megpróbálom megmagyarázni.

              A jazztörténet ismerői előtt megjelennek nevek, olyan produkciók, ahol hiányos ritmusrészleg mellett is a műfaj jellegzetessége jelen volt\van. Gondolok itt a dobok-fúvóshangszer, a szóló-nagybőgő, esetleg szóló-fúvóshangszer stb. jazzszerű megszólalásokra. Tehát a két szóló-vonós és egy ritmushangszer (dob) felállás sem teljesen idegen a modern jazz megszólalásától.

              Az együttes Burgundiából jött, és az ottani népzenéknek a hangulatát adják\tükrözik vissza! Mintegy kiindulásként! Tehát NEM népdalfeldolgozások a végeredmény, hanem egy hangulat, ami akár népzenei is lehetne (mint például Bartók Béla: Este a székelyeknél című szerzeménye stb). Vagy akár jazz is. A hallható zene olykor igen ritmikusan megmozgatja a hallgató zsigereit; táncra is ingerel! Persze evvel a jazzvonatkozásokat még nem magyaráztam el. Ehhez viszont a részletekbe is bele kell merülni…

              Talán kezdem ott, hogy az együttes NEM akar leragadni egy műfajnál vagy stílusnál; nekik minden zenei eszköz megengedett a kívánt hangulat kifejezéséhez. Akár afrikai – kalimba – hangzással operálnak a cselló jazzbőgőszerű játéka mögött, akár egyfajta popos hangzás a végeredmény füttyel és zenei közhelyekkel: az egyes kompozíciókat egészében, folyamatában kell hallgatni, szemlélni! Úgy értékelhető igazán a szabadság és a kötöttség egymásba borulása, a virtuális népzene vagy a kamarazenei hangzások kavarodása, akár egy számon belül is.

Visszatérve: a zene közvetlenül hat az érzelmekre! Ez is. Viszont a szorosabban vett jazz műfajába – a 9 dalból – mindössze 1 tartozik. És itt most elsősorban a téma alatti ritmusrészleg-játék a meghatározó, mert – mint tudjuk – a rögtönzések léte, a szabadság kifejezése stb. más zenei stílusok sajátja is lehet. De ha túltesszük magunkat a műfaji előítéleteken, akkor néhány szép pillanatot élhetünk meg\át a muzsikusok egymásra figyelése és a megtalált hangulatok örömzenéje által.

La laboureur Badin {Badin, a szántóvető}: sirató jellegű kamarazene a két dallamhangszer együttesével, az ütőhangszer színezésével. A dal első fele kicsit a reneszánsz – és ír – zeneszerző, John Dowland Könnyek-ciklusa egyikére emlékeztet.

Frères Lambert {Lambert testvérek}: fantáziaként induló bokázós parasztzene, bolhrán jellegű dobmegütéssel (jellegzetes ír vagy breton hangzás). Majd az alaplüktetésre hegedűrögtönzés következik (cselló ellenpontozásával, mint egy generálbasszus) – ami akár jazz is lehetne hangzása alapján, ha a ritmusrészleg játéka azt erősítené! De nem! Pedig a dobjátékra érdemes figyelnünk.

Renaud {Renaud}: a vibrafonos bevezetés és téma elhangzása után a csellórögtönzés lehetne jazz is, de a témák – a csodálatos sirató téma és monoton ütőhangszer játék – a hegedű balladisztikus játéka, a zenei környezet nem erre vezet, inkább városi blues\R’n’B érzést ad… Számomra az egyik legkedvesebb darabként.

Le chant de Galvachers {Galvachers dala}: a darab a címe alapján az együttes kinyilatkoztatásának is tekinthető (lenne!). Az erőteljes kezdés után – szinte fúziós zenét hallunk – a finoman tagolt 3/8-os tempó akár jazzé is fejlődhetne. De mintha semmi sem lenne komoly ebben a karakterdarabban. Hiszen még fütyülnek is az időnként – majdnem végig – vicces hangzásokat felsorakoztató popos dalban.

Le danse des gorêts {A disznók tánca}: reneszánsz stílusú a zene kezdete (megint említhetnék szerzőket…). Majd beindul a kalimba… (hangulatában nekem a 70-es évek kettőse, Gene Bertomcini és Michael Moore ugrik be). Szerintem, ha nem keresünk műfaji meghatározásokat, akkor fantasztikusan jó zenei élményt kaphatunk. Figyeljétek csak a csellószólót vagy a pengetett hegedűrögtönzést (ami a kalimba mögött szinte kora-hangzású lett).

Hululeurs {Üvöltők}: ez aztán ténylegesen más, mint amit eddig hallhattunk: kortárs-kamarazenei szösszenet marimbával kísérve.

Chanson de flotteurs {Úszók dala}: ezt a számot tartom egyedül „tiszta” jazznek a lemezről. Kortárs jazz, fúziós részekkel és témával a végén. Rövid bravúrdarab.

Montagne noire {Fekete hegy}: Az album hangulatában ez a kakukktojás! Tampura zúgásával indul ez a popjazz-fantázia, mellékesen a lemez leghosszabb száma. Az elrévülést bevállaló dalban minden lassan fejlődik ki, kis lépésekkel. Első percnél a hangfüggönyből kibontakozik a marimba téma, majd 3,5 percnél újra… Ebben a számban már nagyságrendekkel több elektronika szerepel, mint az előzők bármelyikében. De szerethető az egész.

O mon morvan {Ó, Morvanom}: a morvani tájegység „dicsérete” szabad jazznek indul, majd egy kissé morbid hangzású keringővé alakul; fanyar umcacca lesz. Csak, hogy ne vegyük komolyan!

Úgy gondolom, ez a lemez nem a bigott, amerikai mintájú egyenjazz hallgatóságának szól, hanem azoknak, akik mást, nem szokványosat keresnek. Ezt a célját maradéktalanul teljesíti örömteli, olykor önmagát sem komolyan vevő játékkal, hangzatokkal. Zenei profizmussal.
Mert a profizmust és a hitelességet nem lehet tőlük elvitatni!

BMC, 2025

Clément Janinet – hegedű
Clément Petit – cselló
Benjamin Flament – dob, ütőhangszerek