A kicsit Gregory Porter füles sapkájára emlékeztetető fejfedőt viselő Makhathini a koncerten legutóbbi, tavaly a Blue Note kiadó gondozásában megjelent, a Földanya, az eső, a természet és a termékenység zulu istennője számunkra meglehetősen nyelvtörő nevéből eredően „uNomkhubulwane” címet kapott albumát mutatta be. Érdekesség, hogy a lemezen származását tekintve is azonos felállású trió játszott, a dél-afrikai szülők gyermekeként az Egyesült Államokban született és nevelkedett Zwelakhe-Duma Bell le Pere bőgőzött, és talán az ismertebb, a többek között Joe Lovano, Kenny Barron és McCoy Tyner formációiban is feltűnt kubai születésű Francisco Mela dobolt. A turnéra összeállt muzsikusokat dicséri, hogy a stúdióban felvett 11 kompozícióból álló háromtételes szvit minden transzcendens szépségét a koncerten is megcsodálhattuk.
Makhathini ismétlődő alakzatból kibontakozó zongorahangokkal kísérve teret betöltő mély, meleg hangon anyanyelvén kezdett mesélni gyógyítóvá válásának beavatási szertartásáról, mikor vízbe merítették, hogy találkozhasson uNomkhubulwane zulu istennővel, aki megajándékozta azzal a dallal, melyből a szvit született. A történetmesélős narráció közben kiejtett bantu nyelvekre jellemző, és annak idején „Az istenek a fejükre estek” filmben hallott kattanó „qa” hang, mintha kőre hulló vízcseppekkel hipnotikusan más dimenzióba ringatva vitt volna az afrikai teremtéstörténet középpontjában álló víz felé. Bekapcsolódott a bőgő, a dob, és Makhathini magas hangon megszólaló énekével folytatódott a varázslat. Elindult egy hömpölygő, részben dal, részben ima, míg másutt az elmélkedés és a bujaság között ingadozó zenefolyam, melynek a kollektív fekete emlékezettel foglalkozó első, „Libation” címet kapott tételében, mint Makhathini a végén angolul elmondta, a fekete gyász örök állapotát idézte meg, amely miatt elvesztették a hangjukat, és bár még mindig sírnak, már nincsenek könnyeik. Nduduzo Makhathini a dél-afrikai umGungundlovu buja és zord dombvidékén nőtt fel, mely egykor Dingane zulu királyságának helyszíne volt. Egy olyan, ma már városokkal körülvett tájon, ahol a nyugati kultúra terjedése ellenére a rituálék, a gyógymódok fennmaradtak, és szorosan kapcsolódtak a Makhathini vízióját is meghatározó zenéhez.
A második tétel, a megtisztuló életenergiát hozó „Water Spirits” erőteljes jazz dominanciával misztikus módon idézte Coltrane, Sanders, Tyner és az elődjének tartott, rá szintén hatást gyakorló nemzetközi hírnévre szert tett dél-afrikai jazz-zongorista, Abdullah Ibrahim spirituális világát. Ndlazi és Herrera fergeteges szólói szabad utat adtak Makhathini magával ragadó, a zenélés minden létező fogalmán túllépő, a bluest, a bopot az ősi dalokkal ötvöző transzcendentális hatású játékának, természetfeletti hangjait olykor szenvedélyes vokális kísérettel erősítve. A harmadik tétel, a bőséget jelenlegi időnkbe visszahozó szabadság iránti reményt dallamos zenébe fogalmazott „Inner Attainment”, amelyben a természet, a fény és a termékenység szabályozója, a mitikus alakváltó uNomkhubulwane istennő, aki megnyilvánulhat akár állat, vagy hurrikán formájában is, most szivárványként megjelenve, kedvességét mutatva nyugalmat, örök optimizmust árasztott.
A trióval előadott szvit három tétele egyfajta utat nyitott az uNomkhubulwane szellemiségének befogadásához. A hármas szám nem véletlen mind a formáció, mind a szvit tételei esetében. Az afrikai kozmológiában a „hallgatást – hallást – érzékelést” magában foglaló számot a végtelenséggel, a halhatatlansággal és a folyamatossággal társítják egy hármas, az ősök (a múlt), a kortársaink (a jelen) és a születendők (a jövő) létállapoton keresztül, és monumentális erőt tulajdonítanak neki. Makhathini hármasai egy ráadással befejeződött csodálatos koncertet hoztak, mely után boldogan dedikált azoknak is, akik csak két lemezét vásárolták meg.
Makhathini amellett, hogy az ősök szellemével kapcsolatba lépő beavatott sámán és gyógyító, a dél-afrikai Fort Hare Egyetem zenei tanszékének vezetője, oktató és kutatómunkája is elismert. Idestova jó évtizede hallat magáról, kezdetben énekesnő feleségével közösen alapított kiadójuknál jelentek meg számos díjjal elismert lemezei, de az első igazán jegyzett sikert a Universal Music kiadónál 2017-ben megjelent „Ikhambi” hozta, amellyel elnyerte a South African Music Awards legjobb jazzalbumnak járó díját. Valószínű ennek köszönhető, hogy Amerikában is felfigyeltek rá, 2019-ben felléphetett a New York-i Blue Note Jazz Clubban, valamint Wynton Marsalis és a Jazz at Lincoln Center Orchestra kiemelt vendége volt a háromestés The South African Songbook zenei ünnepen. A jazznek tágabb ajtót nyitó, de még mindig rangos Blue Note kiadónál debütáló „Modes of Communication: Letters from the Underworlds” albumát a The New York Times a „2020-as év legjobb jazzalbumai” közé választotta, amelyet 2022-ben az „In the Spirit of Ntu” követett. Az afrikai filozófia középpontjába került, titokzatos Ntu olyan emberi lényt jelent, aki hangsúlyozza az emberek és a természet közötti egység és harmónia szellemét, akiből a civilizáció meríti erejét. Makhathini egész pályafutását és őt magát is meghatározó Ntu szellem jó barátja, a brit jazz új üstököseként emlegetett Shabaka Hutchings szaxofonos 2024-es, többek között az ő közreműködésével készült „Perceive Its Beauty, Acknowledge Its Grace” Impulse! kiadónál megjelent lemezéről, valamint ugyancsak az évben a saját néven jegyzett, a zulu istennő előtt tisztelgő, és Afrika tragikus elnyomástörténetét feltáró „uNomkhubulwane”, harmadik Blue Note stúdió albumáról is sugárzik.
A transzcendens, háromtételes szvit bemutatóján az Ntu szellem az Eiffel Műhelyházat átjárva tett felajánlást egy szabadságra és egyensúlyra törekvő létmód ápolására.
Jazzfest Budapest, Eiffel Műhelyház, 2025. május 11.
Fotó: Somogyvári Péter
