Közreadjuk azoknak a zenészeknek a megemlékezéseit, akiké eddig beérkezett: Egri János Jr., Szakcsi Jr., Balázs Elemér, Szendőfi Péter, Tony Lakatos, Horváth „Plutó” József. Béla tanítványainak nekrológjait még várjuk.

Egri Jr. nekrológja

Kőszegi Imre

Az elmúlt években gyakran játszottunk együtt különböző fesztiválokon, klubokban és egyéb fellépési helyszíneken, ami számomra hatalmas megtiszteltetés és nagy iskola volt. Volt szerencsém közreműködni a 80. születésnapi koncertjén is a Müpában. Emellett mindig jókat beszélgettünk, sokat nevettünk, mindannyian imádtuk a humorát.
Hatalmas űrt hagyott maga után.
Ma már az égi kávéházban muzsikál Szakcsival, Vukánnal, Ablakossal, Babossal, Tomsits-csal, Csepregivel, Vasvárival, Fogarassyval, Pegével, Füstivel, Csibével, Pipóval, Gondával…..
Nyugodjon békében, Jézus szeretetében, drága Imre.
(Az alábbi fotó az egyik kedvenc helyünkön, a veszprémi “Papírkutya” nevű kultúrbisztróban készült az Egri a négyzeten feat. Kőszegi Imre koncerten, melyet Somogyvári Péter készített. Egy blues volt a ráadás, melyben Imre nem csak dobolt, hanem zongorázott is. Négykezestünk, ő improvizált, én pedig kisértem. Nagy hangulat volt…)

Szakcsi Jr. nekrológja

Lattmann Béla

Valamikor a 80-as évek végén hallottam először játszani, ha jól emlékszem, Zbigniew Namysłowski társaságában.
Aztán, amikor a jazztanszékre jártam, akkor személyesen is megismertem.
Odajött hozzám a folyosón, és azt kérdezte: nincs kedved velem duóban gyakorolni egy üres teremben?
Nagyon örültem neki, de mondtam, hogy éppen csoportos órám lesz.
Azt mondta, nem baj, gyere játszunk, én meg persze, hogy mentem.
Akkor még bőgőzött, de nem akárhogyan, fantasztikus élmény volt vele játszani, sokat tanultam aznap.
Ahogyan kísért, aztán azok a szép szólók.
Nagyon örültem, egy jó óra hosszat játszott velem, és még igazoltan is hiányoztam az óráról, mert pont a mellette lévő terembe vitt be gyakorolni.
Később aztán rendszeresen jártunk le a Things együttes koncertjeire. 
Béla kiváló zenész volt, ritka zenei intelligencia birtokában volt.
Felismerte mindkét hangszeren, a bőgőn és a basszusgitáron is, hogy akkor lesz jó a zene és akkor tud a szólista igazán kibontakozni, ha van mögötte egy biztos, diszkrét alap, egy motor.
Nagyon szerény, szeretetteljes, kiváló ember, családapa és barát volt, akit nem felejtünk soha, és emlékét megőrizzük.

Kőszegi Imre

A magyar jazz ikonja.
Ő és a generációja tulajdonképpen a semmiből tanulta és rakta össze ennek a műfajnak a kockáit.
Nagyon közel állt hozzám, mert egész kisgyerek korom óta ismertem, mivel az apám barátja és zenésztársa volt.
Az első élményem vele az Országos Rendező Irodában volt ahová elvitt magával az apám a Szaturnusz együttes próbájára. Ez valamikor a nyolcvanas évek elején lehetett, nagyon régen. Már akkor is fantasztikusan játszott.
Aztán később, mikor megnyílt Budapesten a Merlin Jazz Club, akkor elhívott a zenekarába, aminek nagyon örültem és sokat fejlődtem abban az időben.
A kisugárzása a zenében és az életben is mindig pozitív volt.
Nagyon jó humora volt, és jó volt a társaságában lenni, mert mindig feldobódott az ember.
A sok koncert, a sok nevetés, mind itt vannak a fejemben, de ehhez egy egész könyv is kevés lenne. 
Egyszer talán leírok mindent róla, és erről a fantasztikus generációról.
De addig is mesélem a fiataloknak, hogy milyen óriási zenészekkel születtem egy országban.
Isten veled Imre. 

Balázs Elemér nekrológja

Kőszegi Imre meghatározó alakja volt a magyar jazzéletnek. Engem két évig tanított, még a kezdeteknél.
Igazi társasági ember volt, akinek elképesztő sztorijai voltak, és nagyon jó humora egyben! Nyugodjon Békében!

Lattmann Béla az egyik legjobb basszusgitáros volt Magyarországon és Európában is!
Sokat játszottam vele, főleg László Attilával együtt! Nagyon jó ember és alázatos muzsikus volt, ez hallatszott a játékában! Nyugodjon Békében!

Szendőfi Péter nekrológja

Kőszegi Imre

Drága Imi…
Nos, úgy tűnik, hazai jazztársadalmat nem kíméli a gyász..
Kőszegi Imihez rengeteg emlék köt, és le vagyok sújtva az eltávozása hallatán.
Első zenei élményem vele egy rádiófelvétel, amit elcsíptem. Már nem emlékszem pontosan, hogy kikkel játszott, de arra igen, hogy az egyik számban annyira tetszett a lábcin-játéka - is -, hogy hónapokon át próbáltam leszedni, leutánozni azt a time-ot, és azt a dinamikát, ahogy játszott azon a felvételen.
Aztán amikor Miskolcra jártam, egyszer eljöttek koncertet adni a Vukán Gyuri vezette Creative Art Ensemble zenekarral. Akkor hallottam Imrét először élőben, és hatalmas hatással volt rám.
Rá egy évre jelentkeztem a Tatabányai Jazz Táborba. Itt a világhírű amerikai dobossal, Ed Thigpen-nel 10 napon át tanította a dobosokat, nekem pedig volt alkalmam megismerni őt közelebbről is. Noha más műfajból jöttem, szerette és mindig dicsérte is a játékomat, ami nekem rengeteget jelentett, hiszen akkor még nem tanultam dobfelszerelésen játszani, csak saját magamtól, fülből, amiket leszedtem, és nagy öröm volt, hogy az ő magas szakmai tudásával is pozitívan méltat.
Aztán pár évre rá a jazztanszakos felvételim előtt vettem tőle néhány magánórát. És egyszer hirtelen azt kérdezte tőlem az egyik óra végén: “jövő szombaton ráérsz? Nekem van egy koncertem, ami közbejött, és te jól dobolsz, be kéne ugranod helyettem.”
Azt hittem hanyatt esek… Akkor voltam 21 éves, és életem első olyan koncertjét, ahol igazán profi zenészekkel játszhattam, neki köszönhetem. És ahol minden próba nélkül kellett egy kétrészes koncertet játszanom Csepregi Gyuszival, Dandó Péterrel és Tóth Gyuszival, valahol Visegrádon - már nem emlékszem a helyre pontosan.
Aztán később a tanszakon tanított, amikor harmadikos voltam, és utána nagyon jó barátok lettünk.
Imi a hazai jazzélet egyik legeredetibb figurája, igazi jazz-zenész volt, a szó legszorosabb értelmében!
Mégpedig azért, mert a jazzt arra a helyre tette, ami a legmagasabb szint, és ő azzal azonosult. Én pedig mindig nagyon becsültem azért, hogy csak jazzt játszott, kompromisszumok nélkül, bármilyen formában is legyen az.
Szarkasztikus, de aranyos humorát mindenki ismerte, hiszen bármely helyzetben a legváratlanabb poénokat tudta mondani villámgyors reakcióidővel.
A legnagyobb hatású magyar dobos a mindenkori itthoni jazzdobos generációk számára.
Isten veled, Imi! Köszönünk mindent!

Lattmann Béla

Elment a Lattmann Béci...
Igen, közhely, de tényleg keresem a szavakat egy ideje, hogy hogyan írjam le, ami most bennem van.
1991-től játszottunk együtt, amikor Bori Viktor megalapította új trióját, a Trio Twilightot, ahova engem hívott dobolni, mint fiatal jazztanszakos hallgatót. Rettentően meg voltam ijedve, mert Bélát már természetesen ismertem a korábbi évekből, hiszen rendszeresen jártam Things koncertekre, ahol ájuldoztam a játékán. De hát az egészen más, mint egyszer csak elmenni egy próbára, ahol Ő fog basszgitározni…
És számomra rendkívül meglepő módon, gyakorlatilag az első néhány nap alatt nagyon jó barátok lettünk.
Onnantól folyamatosan együtt játszottunk párhuzamosan mindenféle zenekarokban, stúdiófelvételeken, albumokon.
A László Attila Bandben 15 évig játszottunk együtt, bejártuk a fél világot. Turnéztunk Amerikában három hétig, ahol majdnem végig egy szobában laktunk, de voltunk többek között Oroszországban, Németországban, Törökországban, és megszámlálhatatlan időt töltöttünk együtt turnébuszban, reptereken, próbatermekben, színpadokon, stúdiókban.
És természetesen éttermekben, bárokban, színpadok öltözőiben, rengeteget szórakozva.
Egyszer pl. Bécsben játszottunk, és arról volt szó, hogy a koncert után lesz vacsora. De mégsem így lett, viszont már minden bezárt addigra. Viszont Bélussal farkaséhesek voltunk, úgyhogy nekiláttunk gyalog a városnak, hátha találunk valamit. Végül valami lepukkant helyen a szakadó esőben egy vasúti felüljáró alatt találtunk egy nonstop hotdog árust, ahol vettünk két hotdogot, meg néhány dobozos sört, és ott a hidegben az utcán meg is ettük. El nem tudom mondani, mennyit nevettünk!
Csak cikáznak a gondolataim, de például Ő volt az, aki minden általam ismert ember közül a legjobban tudott viccet mesélni!
A kevésbé jó viccektől is fetrengtünk a röhögéstől, ha ő mesélte el.
Az összes Charlie-album, négy Cserháti Zsuzsa lemez, az összes László Attila Band album vele készült, de ezenfelül megszámlálhatatlan egyéb produkcióban is játszottunk együtt, többek között az általa alapított Csanyi-Lattmann Quartetbe is engem hívott dobolni anno.
Azontúl, hogy hihetetlen profizmusa, világszínvonalú játéka, minden stílushoz való tökéletes alkalmazkodása, tökéletes ritmusszekció-partnersége számomra pótolhatatlan, még ennél is jobban fog hiányozni a nagyszerű embersége, barátsága és szeretete.
Az egyik legnyíltszívűbb, legtisztább és legőszintébb ember volt, akit ismerek. És nagyon szerencsés vagyok, hogy a pályám kezdete óta évtizedeken át végigkísért a barátsága – arról nem is beszélve, hogy mennyi mindent tanulhattam tőle a zenéről és az életről…
Jó utat, drága Béci! Gyűjtögesd a vicceket, mert amikor újra találkozunk, szeretném, ha felvidítanál…

Tony Lakatos nekrológja

Lattmann Béla: Drága Béla!
Óriási veszteség a magyar zenei élet számára, hiszen talán a Béla volt a legmegbízhatóbb, a legprofesszionálisabb basszusgitáros. Minden helyzetben megállta a helyét. A jazz vonalon és a popzenében egyaránt. Kitűnő ember volt, óriási humorérzékkel és igazi Jó barát. Nekem nagyon sokszor volt szerencsém vele játszani, inkább a fiatal éveinkben. Mindig óriási élmény volt. Soha nem felejtjük el!
Nyugodjon békében!

Kőszegi Imre: Kőszegi Imre volt talán a legfontosabb zenész a magyarországi aktív zenész életemben. Övé volt az első igazán professzionális zenekar, ahova bekerültem, a Kis Rákfogó után.
Nagyon sokat tanultam tőle zeneileg és emberileg is. Élvezet volt vele játszani és turnézni, soha nem unatkoztunk a fantasztikus, híres humora miatt sem. Nyugodjál békében Drága Imi.

Horváth Plutó József nekrológja

Imi bácsi és Béla bácsi is a legendák táborába tartoztak. Nagyon fognak hiányozni...Istennek köszönöm, hogy játszhattam velük, és ismerhettem őket.

Fonay Tibor nekrológja

 Sztraka Ferenc nekrológja

Lattmann Béláról már írt Feri, így most Kőszegi Imréről emlékezik meg. (- a szerk.)

Kis emlékmorzsák egy zenészóriásról – Kőszegi Imre emlékezete

Legendává válni egyszerű: tudj valamit sokkal jobban, mint mások, emellett pedig legyen olyan személyiséged, amelyet senki sem felejt el, aki veled valaha is találkozott.
Két zenészóriást vesztett el a magyar jazzélet egyszerre. Ők mindketten igazi legendák voltak, így a szomorú alkalom miatt fájdalmas az emlékezés, ugyanakkor élénken élnek a velük kapcsolatos történetek.
Kőszegi Imrét legelőször 1975 kora tavaszán láttam-hallottam először. Friss jazzre szomjazó ifjoncként, 16 évesen vetődtem a Marczibányi téri, szintén legendás Interbrass koncertekre. Talán életem harmadik koncertjére sétáltam a szokásos vasárnapi időpontban, azaz a 18 órai kezdés előtt fél órával át a kihalt Keleti Károly utcán. A művházhoz érve azonnal feltűnt, hogy ezúttal nem az Interbrass szokásos helyén, azaz a bejárat mögötti márványpadlós előcsarnokban lesz a koncert, mint ahogy megszokott volt akkortájt, hanem fönt a nagyteremben, az igazi színpadról zajlik majd a celebrálás.
A koncertet a Csík-Fogarasi-Jávori trió kezdte, majd az átszerelés után Berki Tamás bekonferálta, hogy most pedig a Kőszegi Rhythm and Brass együttes fog játszani. A dologhoz tartozik, hogy totális zöldfülűként a koncert kezdetéig fogalmam sem volt Csík Gusztiék, illetve Kőszegi Imiék létezéséről, de aztán azonnal megtanultam a nevüket, amint elkezdtek muzsikálni. Imi esetében még egy csavar is bezavart a képbe. Egy gyönyörű fekete Gretsch dobszerkót helyeztek el a színpad közepén, a lábdobon egy, már a még régebbi rendszerben is létezett, ekkor éppen állami tulajdonú utazási iroda, az „IBUSz” Kőszeget reklámozó matricája virított.
Tiszta sor, gondoltam, a zenekar nyilván Kőszegről érkezett, azért is van középen a diszkrét matrica. Aztán Berki Tomi bonyolítani kezdte a dolgot, amint az ekkor rugalmas, sportolókra emlékeztető járással a színpadra lépő középtermetű, mokány figurát bemutatta: „a doboknál a zenekarvezető Kőszegi Imre!” Bármilyen furcsa, nekem még ekkor sem esett le a tantusz, ugyanis nyilvánvalónak tűnt az érdekes egybeesés, miszerint nemcsak Kőszegről érkezett, de még a családneve is Kőszegi. Egész a szünetig ringattam magam ebben a totális tévhitben, aztán a büfé előtti bagó- és hagymaszagú placcon valamelyik idősebb jazzrajongó nagy vigyorgások közepette a helyére tette ezt az egész névmizériát.
Sok évvel később, amikor már jól ismertük egymást, elmeséltem Iminek a sztorit, a mai napig emlékszem, milyen jókat somolygott a bajsza alatt a tudatlanságomon.
Fontos hozzátennem, hogy mind Csík Gusztiék, mind pedig Imiék innentől kezdve meghatározták a zenei világomat, a lehetőségeimhez mérten igyekeztem minden koncertjükre eljutni. A Kőszegi Rhythm and Brass zenéje pedig olyan volt, mint egy friss gyümölcs, némi erotikával fűszerezve. A hangzás, a latin ritmusok, minden olyan volt, hogy még évtizedek múlva is kellemesen beleborzongtam ebbe a soundba, ott, azonnal megfogott. Szokatlan hangszer-összeállítással játszottak, Imi dobolt, a Dely testvérek kongáztak, ráadásul Fidel Castro-féle sapkában, ami majdnem olyan szörnyű volt, mint a mai baseball sapkák, Babos Gyuszi két nyakú gitáron támadott, az ezután nem sokkal később Svájcba disszidált Grünwald Tomi tenorszaxofonozott. Soha korábban nem hallottam ilyen zenét, a koncert után gazdagnak éreztem magam az élménytől.
Tényleg rengeteg koncerten hallottam Imi fantasztikus játékát, aztán később, amikor már megismerkedtünk, ugyanolyan áhítattal hallgattam a világbajnok dumáját és a jazz minden szépségét és rakoncátlanságát felvillantó eszméletlen történeteit. 2025 tavaszán, amint újsütetű Harmónia Műhely Alapítvány tagként Pallai Péterrel és Irk Rékával beszélgettünk az őszi programunkról, nem volt kérdés, hogy az idényt a sokszorosan megújult, és még mindig friss Kőszegi Rhythm and Brass fogja megnyitni a szeptember hetedikén, pénteken. Sajnos, ez volt az a koncert, amelyre Imi már nem tudott eljönni a betegsége miatt.

Fotó: Somogyvári Péter, Sztraka Ferenc, Kőszegi Imre archívum