Laci már egészen fiatalon megismerte és megszerette a jazzt. A háború után az akkori tinédzserek a szabadság zenéjeként élték meg a bűvölő ritmusokat, a szokatlan zenei formákat, amelyeknek itthon is komoly tábora volt. A koalíciós időket ugyan meglehetősen szigorú tilalom követte az 50-es évek első felében, de mégsem sikerült eloltani a lángot: féllegálisan és a magánszférában tovább élt az igény. Biztosan meglepő, hogy Laci a később világhírű gitárművésszel, Szabó Gáborral járt a képzőművészeti gimnáziumba. Ő „kalandvágyból” itthon maradt, de kemény megpróbáltatások vártak rá már pályája indulását követően is. A hatalmat nemcsak az irritálta, hogy festményein hazai és külföldi jazzmuzsikusok tűntek fel, de kiállításain is szólt a jazz, akár gépzene, akár élő muzsika formájában. Tárlatai nagy szenzációnak számítottak, a modern művészet kedvelőiből szinte rajongótábor alakult ki körülötte. Ő maga is mindinkább elmélyedt a műfaj megismerésében, hatalmas lemezgyűjteményre tett szert. A jazz és a blues témájú festmények mellett a progresszív rockzene is felkerült palettájára. Lemezborítókat, könyvillusztrációkat (pl. Beatles biblia) készített, minden fontos koncerten jelen volt. Barátságokat kötött Gonda Jánostól Vukán Györgyig, Kovács Gyulától Fejes Lászlóig, utóbbi a korszak legfontosabb jazzfotó-művésze volt.

Az aczéli kultúrpolitika hármas T-jéből neki inkább a „tűrt” vagy éppen a „tiltott” besorolás jutott. Támadták a sajtóban, kiállításait botrányok kísérték, olyan is volt, amit betiltottak. Megelégelve az egyre reménytelenebbnek mutatkozó helyzetet 1970-ben Londonban telepedett le, majd három év elteltével közelebb jött hazájához. Bécsben töltött nyolc évet és állampolgárságot is kapott. A 80-as évek elején tért vissza Budapestre. A lényegesen enyhébb légkörben művészete kiteljesedett – természetesen a jazz és a blues vonatkozásában is! Még tárlatainak is volt némi tematikus jellege, pl. az 1999-es Chicago blues c. kiállításán John Lee Hooker és Buddy Guy nagyméretű olajképei mellett a chicagói magasvasút traverzeit festette meg, mint a Harlem mellett második legnagyobb afro-amerikai közösség életterének rekvizítumát. 2003-ban pedig a magyar jazz csaknem elfelejtett korai „hőseit” örökítette meg ugyancsak méretes képeken: Orlay Chappy zenekarát, a Martiny együttest vagy Szabó József trióját. A 2003-ban született „Magyar jazz találkozó” c. hatalmas alkotásán a hazai jazzelit huszonhárom képviselője azonosítható Tomsits Rudolftól László Attiláig

 Magyar jazz találkozó, 2003.

 Tony Lakatos, 2005.

A nagy jazzikonok portréi évtizedeken keresztül napirenden voltak. A külföldiek közül Bix Beiderbecke, Charlie Parker, Gerry Mulligan, Stan Getz, Duke Ellington, Dizzy Gillespie, John Coltrane vagy az osztrák Erich Kleinschuster a legismertebbek. A hazaiak közül pedig Tony Lakatos, Garai Attila, Kovács Gyula, Pege Aladár, Tomsits Rudolf és a Vukán-Berkes duó is megörökítésre került. De jazzlemez-borítók is születtek: Angliában a Sandy Brown Quartet „Splanky” c. albuma, vagy itthon a „Birthday Party” a Vukán trió + Lakatos „Ablakos” Dezsővel. (Barátsága Sandy Brownnal még 1969-re datálódott, amikor a skót klarinétos az Alba Regia jazzfesztivál vendége volt.)

Hazai viszonylatban különleges jazzeseménynek számított az elsősorban Gyémánt László nevéhez fűződő gyakorlat, amikor is közönség jelenlétében improvizált a vásznon. 1988-ban a tatabányai jazztáborban Urbán György és a holland Affke Kelly társaságában a Vukán-Berkes-Kőszegi triójátékára mutattak be egy improvizatív festő performanszot. Ugyancsak emlékezetes volt, amikor is az általa vezetett Óbudai Festőiskola tucatnyi tagja improvizált a festőállványán az amerikai vendég, Ernie Wilkins vezényletével játszó tábori big band játékára. 

 Supertrió, 2007. 

Laci szívesen adott interjúkat, akár újságok, akár a rádió és televízió számára, sőt maga sem ódzkodott az írástól. 1974-ben a Nemzetközi Jazz Szövetség Jazz Forum c. folyóiratában „A jazzt nem érteni, de érezni és szeretni kell” címmel hosszú önvallomása jelent meg angol nyelven, amelyben a rá mindig is jellemző nyíltsággal ismertette elüldöztetésének és az akkoriban külföldön elért sikereinek történetét.

Két vaskos, gazdagon illusztrált monográfia foglalkozik regényes élettörténetével és művészetével, széleskörű munkásságával. Szabó György kötete, a „Dialóg és Monológ” interjúszerűen taglalja a regényes élettörténetet. Bóta Görgy „Gyémántográfia” c. munkája pedig a művész csaknem másfélszáz (!) alkotásának reprodukcióját mutatja be, miközben lebilincselő olvasnivaló is. Mindkettő Laci intenzív közreműködésével született.           

 Kiállításmegnyitó, 2024.

E sorok írója már a 60-as évek közepétől barátságban van az ünnepelttel. Az első találkozás éppen hatvan éve történt a Rózsavölgyi zeneműboltban, ahol a személyzet támogatta a zenebarátok „összehozását”. (Ott ismertem meg Laci egyik közeli barátját, Fejes László fotóművészt is, akivel jómagam is szoros barátságban voltam.) Számos koncerten, kiállítás megnyitón, jazztáborban találkoztunk, olykor meglátogattuk egymást. Egyik nagy közös jazzélményünk Dave Brubeck első budapesti koncertje volt 1982-ben a Sportcsarnokban, majd két évvel később véletlenül egy időben tartózkodtunk Londonban, ahol a Ronnie Scott's jazzklubban Joe Pass felejthetetlen játékában gyönyörködhettünk.

AZ  EGÉSZ  MAGYAR  JAZZTÁRSADALOM  NEVÉBEN  SZERETETTEL  KÖSZÖNTJÜK  GYÉMÁNT  LÁSZLÓT  SZÜLETÉSNAPJÁN  ÉS  KÍVÁNUNK  NEKI  JÓ  EGÉSZSÉGET,  TOVÁBBI  EREDMÉNYES  MUNKÁT!

Fotó: Gyémánt László festményei, Irk Réka